baltic roadtrip 2019

October 14, 2019


Húzogatom ki folyamatosan a bakancslistás helyeket a papírról, bár igazából most csak egyet, mert ez így, mint baltic roadtrip, vagyis balti autós túra szerepelt a listán már évek óta. Nagyon érdekelt az a környék, de fogalmam sincs, hogy miért néztem ki anno magamnak. Egy pár éve újra terítékre került, de addig nem szerettem volna menni, amíg nincs jogsim, mert úgy éreztem, hogy egy embernek ez a közel 2000 km-es táv az országok között elég megterhelő lenne, így besegítenék én is. Jogsim meglett, de mégse vezettem, viszont az álom valóra vált és eljutottunk Lettországba 🇱🇻, Litvániába 🇱🇹 és Észtországba 🇪🇪.


Előljáróban annyit, hogy nagyon vártam már, mikor nyit ide egy olcsóbb légitársaság járatot, bár a gép töltöttségét elnézve, szerintem ezt még várhatom pár évig, mert odafelé majdnem a gép harmada üres volt és visszafelé is volt bőven hely. A három országba úgy tudom, hogy egyedül Rigába lehet közvetlenül eljutni, méghozzá az airBaltic légitársasággal, ami a szép zöld színe miatt már régóta izgatta a fantáziámat. Na jó, nem csak ezért. :)


Nem tudom, hova soroljam ezt a légitársaságot, nem egy WizzAir vagy Ryanair, de nem is egy Emirates, és ez a jegyek árán meg is látszott. Persze olcsón is ki lehet fogni egy-egy jegyet, de nekünk viszonylag fix volt az időpont és mivel 11 napra mentünk, így feladtunk egy nagyobb csomagot is. Nem mondom meg, mennyi lett a vége, mert ilyen drágán nem vettem még repülőjegyet. Viszont amit itt pluszban kifizettünk, az bőven visszajött, mert ezekben az országokban a szállás mindenhol rettentő olcsó.

Muszáj még írnom kicsit az airBalticról, mert nagyon szimpatikus volt nekem a vevőkezelés és az út. Egyrészt örültem neki, hogy nem a bádogsátorból indultunk, és nem hátulról a fenéből, annak ellenére is, hogy odafelé később szálltunk fel, mint kellett volna, másrészt pedig a visszaút előtt a problémámat a facebook messengeren fél óra alatt megoldottuk, nem kellett emelt díjas telefonszámot hívnom, hogy orvosoljunk valamit, amit a légitársaság cseszett el, nem én. Nem volt szétültetés, nem volt szarozás a csomagokkal (jegy mellé ingyen vihetsz magaddal egy kis táskát és egy bőröndöt). 


Rigában felvettük a bérautónkat, ami az első pár napon egy Toyota Corolla volt, aztán cserélnünk kellett, de erről majd később. Útnak indultunk az első állomásunkra, ami egy kastélyszálló volt, ahol az első éjszakánkat töltöttük. Reggelivel együtt nagyjából 20,000 Ft-ba került egy szoba kettőnknek, most nem keresek releváns magyar kastélyszállót összehasonlításképp, de úgy tippelem, hogy 2-3 éjszakányit tudtunk volna aludni itt abból az árból.



Gyorsan megvacsoráztunk (jó, nem annyira gyorsan) a kastély éttermében, lazacot és kacsát ettünk, meg előtte egy húsválogatást, ennek azért már megvolt az ára, egy főétel kb. 4,000 Ft-ba került, úgyhogy nagyjából az első este le is tudtuk a legdrágább kajálásunkat. A mežotnei kastély az isten háta mögött ezer kilométerrel helyezkedik el, egyébként nagyjából negyed úton van Riga és Vilnius között, a lett-litván határtól nem messze.


Nagyon oda kell figyelni az útvonalak megtervezésére, mert a három ország úthálózata hagy némi kívánnivalót maga után. Mentségükre legyen mondva, hogy voltak azért ők elég sokáig szovjet megszállás alatt, meg elég kicsi a népesség, és ennek ellenére folyamatos fejlesztik, építik az utakat, nagyon sok helyen találkoztunk útépítéssel.


Az utazás előtt nagyjából két héttel elkezdtem utánaolvasgatni a a közlekedésnek, és tele is lett a gatya rendesen. Sokan írták fórumokon, hogy borzalmas a vezetési stílus, az utak sok helyen még földutak, a litvánok szörnyen vezetnek, a lettek is, az észteken talán érezni, hogy kicsit a finn nyugalom hat rájuk, de ezekben az országokban rengeteg a halálos kimenetelű közúti baleset (az utóbbi pár évben a lettek és a litvánok mindig az élen szerepeltek ezeken a listákon). Hát mondom de jó, hogy igazából pont erre nem kerestem rá sohase, hogy milyen helyen akarok én autós túrát csinálni, ráadásul 11 napig, meg én friss jogsival. Úgyhogy a vezetésről letettem, de a túráról nem.


Már az első egy órában háromszor szartam össze magam az úton a letteknél, ugyanis:
1: a főutakon ha nem mész a megengedett sebességnél többel (90 helyett mondjuk 100-zal, 110-zel, akkor mindenki a seggedben van, de főleg az ilyen rozoga kisteherautók meg az itthonról már jól ismert prémium kategóriás autók húsz-harminc éves változatai (értsd: roncs bmw-k és társai)
2: itt a kétsávos úton létezik olyan előzés, hogy hárman mentek egymás mellett két sávban, mész te, szemből meg jön egy középen, aki épp egy kamiont előz, aki a szembe sávban halad
3: az előzést általában úgy időzítik, hogy amíg nyugodtan ki tudnának menni, addig felmérik a helyzetet, majd amikor már nagyon közel jár szemből az autó, akkor így kivágják magukat és fél centivel előtted visszajönnek, vagy leszarják és te meg lehúzódsz az út szélére, hogy mindhárman elférjetek egymás mellett
Ezek után a tapasztalatok után alig vártam, hogy lekanyarodjunk a mellékútra, ahol kb. három autó jött szembe velünk, de a megengedett sebességgel nem is nagyon lehetett vagánykodni, mert felfestés nuku, az út minősége meg olyan gyatra, hogy örültem neki, hogy nem repültünk ki az autóból egy-egy kátyúnál/bukkanónál.


A kastély kívülről, belülről is nagyon szép volt, másnap reggel szerencsére kisütött a Nap is, úgyhogy a reggeli után gyorsan kimentünk az épületet körüljárni, sétálni egyet a parkjában. A Lielupe folyó másik oldalán, légvonalban kb. három kilométerre van egy másik kastély, ahova innen gyalog lehetne átmenni, mert a folyóra eszkábáltak egy ponton hidat, a legközelebbi, autóval is használható hídhoz nagyjából 10-15 kilométert kell visszafelé menni.


Rengeteg horgászt láttunk az utunk során, nagyon sokan űzik ezt a tevékenységet, folyópartokon, folyókban, tengerparton, fiatalok és idősebbek egyaránt. Az őszi színek pedig lenyűgözőek voltak mindenhol, sajnos képeken sehol sem jött nekem vissza az, amit ott láttunk, úgyhogy ha meghoztam a kedveteket a balti országokhoz (mondom ezt így az előbbi autós bekezdés után), akkor várjatok egy évet és szeptember végén/október elején gyertek ide, mert leírhatatlanul szép.


Végül belülről is megnéztük a kastélyt, lélegzetelállító látvány volt, gyönyörűen fel van újítva kívül-belül. Rengeteg színben pompáznak a falak, az egyik folyosón például a nyitott ajtókon át látod, ahogy a következő pár szoba mindegyike különböző színre van festve.


Miután körbejártunk mindent, útnak indultunk, mert még a folyó másik oldalán lévő kastélyt is meg akartuk nézni, vagyis inkább a francia kertjét, ami nagyon érdekelt. Meg persze este már Vilniusban kellett lennünk, sőt, a délutánunk lett volna a városnézésre, úgyhogy iparkodni kellett.


A Rundāle Pils névre hallgató kastélyhoz autóval egy jó 20 kilométeres kerülővel tudtunk eljutni, vissza kellett mennünk a szomszédos városba, hogy ott át tudjunk menni a hídon. Szerencsére nem volt nagy tömeg, így szuper, ember nélküli fotókat tudtam lőni szinte mindenhonnan.


Be lehetett volna menni a kastélyba is, de mivel pár órája egy másikban ébredtünk fel, így inkább csak a lélegzetelállító francia kertet néztük meg, ahova természetesen pont előttünk indult be egy spanyol turista csapat. (Utóbbi idők tapasztalatai szerint sokkal, de sokkal rosszabbak, mint ázsiai társaik, mert bunkók, fellöknek, hangosak, stb.)



Szerencsére a kert elég nagy és hamar le is léptek spanyol ajkú barátaink, így nyugodtan tudtuk körbejárni az egészet és még az esőfelhők is eltűntek a fejünk fölül, úgyhogy kicsit kezdett visszatérni a jó hangulatom.


Már jó későre járt, ebédelni nem ebédeltünk, felidegesítettek a spanyolok, ráadásul az eredeti tervek és a menetrend szerint ekkor már Vilnius utcáin kellett volna sétálgatnunk, ami innen 250 km-re van, úgyhogy felfedeztük magunknak a Finnországból már ismert Hesburger nevű gyorsétteremláncot, ahol tudtunk például hamburger salátát enni, meg rozsburgert, úgyis ilyesmiket eszünk mostanában, szóval remek mentőöv volt.



A gyorsétterem itt olcsóbb, mint Magyarországon, a letteknél és a litvánoknál az árszabás megegyezik, az észteknél pedig minden drágább kb. 0,3-0,5 euróval, már ami a Hesburgert illetti, de még ígyis olcsóbb, mint itt nálunk a meki vagy a burger king, na meg hát itthon nincs rozsburger.


A képen pedig egy litván autópálya, amit pedig a videóból fogtok meglátni, mennyire fincsi igazán, bár ez a kép is sokat sejtet: nincsen konkrét, fizikai elválasztó a két haladási irány között, csak ez a kis füves terület. Aztán feltűnt az, hogy az olvasottak ellenére mégis milyen szépen betartja az összes litván a jobbra tartás szabályát, és hiába mehetsz 130-cal az autópályán, te vagy az a magyar őrült, aki ezt meg is teszi, mert ők inkább haladnak a külső sávban olyen 100-110-zel maximum. Egy pillanatra elhittem, hogy kacsa minden, amit olvastam és a litvánok igazából tök óvatosan vezetnek.

Aztán az első kijáratnál rájössz, hogy miért: a kisebb falvaknál, tanyáknál nem építettek felül- vagy aluljárót, egyszerűen hajts fel a földútról a pályára, de ha szerencséd van, akkor csináltak helyette egy gyorsítósávot, ami maximum 200 méter hosszú, és ha te nem jobbra, hanem balra szeretnél felhajtani a pályára, akkor ezt úgy tudod megtenni, hogy felhajtasz, bemész a belső sávba, onnan pedig visszafordulsz a szembe irány belső sávjába. Ugyanez, ha balra szeretnél kimenni, át kell hajtanod a belső sávból a másik irány belső sávjába, majd van kb. 100-200 métered, hogy kimenj a lehajtóra.

Mész tovább, még nem igazán fogod fel, hogy ez mégis mi a szent szar, majd meglátsz egy táblát az út jobb oldalán, hogy vigyázz, gyalogos forgalom, megtörlöd a szemed, majd látod, hogy az autópályán van egy buszmegálló, meg van egy a másik oldalon is, a mami meg ha fel akar szállni a buszra, akkor négy sávon + a középső füves területen kell hogy átcaplasson, banyatankkal, vagy bottal vagy akármivel. Szerencsés időben azért van jó adag sár is, aminek a fele a belső sáv bal oldalán több méteren keresztül szétterül. Szerencsére vidéken a forgalom elég kicsi, a városok közelében már jóval több autóval találkoztunk.

Litvániában inkább átlagsebességméréses traffipaxokat láttunk, ott szépen be is tartotta mindenki a sebességkorlátozást. Ilyenek kellenének ide Magyarországra is.


Végül sötétedés előtt nagyjából 2-3 órával megérkeztünk Vilniusba, a belvárosban a Novotelben szálltunk meg, mert nevetségesen olcsó volt ez is és ahol kaptunk egy-egy welcome drinket is, de mielőtt elfogyasztottuk volna, gyorsan bementünk a városba körülnézni.


Azt olvastam Vilniusról, hogy olyan kb., mint Debrecen. Ott még nem jártam, így olyan elképzelésem volt, hogy egy nagyjából Szeged méretű, vagy hasonló város lehet, aminek van egy óvárosa, kis sétálóutcák, egy-két tér, aztán tíz perc alatt körbejárod az egészet. Körülbelül erre számítottam, viszont Vilnius ennél sokkal több.


Rengeteg kicsi utcája van, amik között el lehet, és érdemes is elveszni. Az épületek miatt tényleg egy magyar város érzését kelti, olyan, mintha Magyarországon sétálgatnék. Szép színesek a házak, nem mindegyik van szép állapotban, de összeségében rendben vannak. Vannak itt is szétlőtt épületek, omló vakolatok, de tiszta a város, kéregetőt összesen kettőt láttam az óvárosban.


Persze az óvároson kívül már más a helyzet, valószínű arra már nincs elég pénz, vannak itt panelek, meg nagyrészt romos házak, szóval ha ezen a kapun kimész, akkor teljesen más érzés az egész, inkább sietnél egy kicsit, meg magad mögé nézegetsz folyton.


Volt itt pár éve egy Trump - Putin csókolozós graffiti, amit később átfestettek füves cigit szívós graffitire, úgyhogy ezt meg akartuk nézni, de már hűlt helye az egésznek. Van viszont itt fölötte egy másik, meg az úton is találkoztunk pár falfestéssel, amik egész jól néznek ki.



Egy Etno Dvaras nevű helyen vacsoráztunk, ebből több is található a városban meg az országban is, helyi ételeket lehet enni, helyi italokat is lehet inni. Az első esténken kóstoltunk kvass-t, ami egy rozsital, egész sötét színű, ízre pedig édes és teljesen olyan, mintha folyékony sötét rozskenyeret innál. Az itteni kvass ennél lightosabb, világosabb színű és citromosabb ízű volt. Vacsorára krumpligombócot és pierogszerű töltött tésztát ettünk, itallal és levessel együtt fizettünk ezért összesen kb. 20 eurót.



Vilnius nagyon hangulatos, nem érzed azt, hogy külföldön vagy, az utcák nagy része macskaköves, viszont ha egy magasabb pontra jutsz, akkor ez egy-két emeletes színes régies házikók között meglátod az üzleti negyedet a felhőkarcolóival (kb. 20 emeletes épületek).


Este még visszasétáltunk a hotelhez, szépen kivilágítják a várost, és egyébként elég nagy élet pezseg az utcákon, rengetegen sétálgattak délután és este is mindenhol. Van Cat Caféjuk is. :)




Úgy döntöttünk, hogy másnap még a reggelt Vilniusra szánjuk, felmegyünk a három kereszthez, aztán pedig plusz programként bekerült egy vár is, amire azt hittem, nem lesz időnk, de szerencsére úgy alakult, hogy belefért a programba. Innentől kezdve chill volt, nem aggódtam azon, hogy borul a menetrend.


A főváros óvárosára a legjobban három helyről lehet rálátni: a Katedrális téren álló harangtoronyból, a Gediminas toronyból (ahova siklóval is fel lehet jutni), vagy a Három kereszt hegyéről. Utóbbi mellett döntöttünk, a kereszteket amúgy is meg szerettük volna nézni.



Itt már kezdett nagyon esős lenni az idő, úgyhogy a Žvėrynas városrészbe tervezett séta helyett csak autóval mentünk végig egy pár utcán. Vilnius Wekerle-telepe, sok-sok színes faházikó áll itt, ilyen-olyan állapotban.


Kaunas felé vettük az irányt, de előtte még megálltunk Trakai-nál, ahol egy kis szigeten áll egy kastély. Bementünk, van kiállítás is mindenféle dologból (nem kapcsolódik az épület történetéhez), azért pár kancsót meg ilyeneket elhoztam volna a gasztroblogos kelléktáramhoz.


A városkában ebédeltünk, töltött, sült tésztát ettünk, előtte persze jól megáztunk, nem volt valami kegyes hozzánk az időjárás.



Elindultunk Kaunasba, ami Litvánia második legnagyobb városa, nagyjából 100 km-re fekszik Vilniustól. Mire megérkeztünk, már itt is beborult és később az eső is elkezdett szakadni.



Először a Kilencedik Erőd-höz mentünk, a múzeum része nem volt nyitva hétfő lévén, de egyébként is csak az emlékművet akartuk megnézni. Az erődöt a szovjetek börtönként használták, mielőtt elhurcolták az embereket a gulágokba, a nácik pedig közel 50,000 környékbeli zsidót végeztek ki, az áldozatok emlékére állították ezt a különleges formájú szoborcsoportot.


Rengeteg a városban a sokemeletes panelház, nem nagyon van közöttük felújított, és állagra sokkal rosszabb állapotban vannak, mint a magyar panelházak. Kisebb falvakban is vannak egy-két emeletes darabok, ott láttunk olyat is, aminek a középső lépcsőháza teljesen lakatlan volt, betört ablakokkal, a szélsőket pedig azért lefestették kicsit, hogy ne nézzenek ki olyan szörnyen.


Kaunas egy kisebb magyar városra hasonlít, egy hosszú sétálóutcával, főtérrel és a külső területeken panelházakkal, vagy kis családi házakkal. Nagyon zöld, nagy területen fekszik, a belső részeken az épületek egy része szépen fel van újítva, a többi rossz állapotban van, de több helyen is épp felújítás folyt.


Este egy Hop Doc nevű gasztopubban vacsoráztunk, ahol több kézműves sört is kóstoltunk, Tony polipkart evett, én pedig tonhal steaket. Valószínű a fiatal felszolgálók, pultosok miatt itt nem akadt gondunk a kommunikációval, szépen beszéltek angolul és nagyon kedvesek, mosolygósak voltak.




Az árakat itt is alacsonyabb éreztük, mint egy hasonló helyen itthon. Az ételek nagyon finomak voltak, ha valamiért visszamennék Kaunasba, akkor az a tonhal steak lenne, pedig amúgy nem igazán mennék vissza ebbe a városba.


Reggel útnak indultunk, Klaipėda volt a következő állomás, illetve előtte elmentünk a Curonian Spit-re, aminek azt hiszem, Kur-földnyelv a hivatalos neve magyarul. Ez egy közel 100 km hosszú, keskeny félsziget a Balti-tengerben, aminek egyik fele Oroszországhoz, a másik fele pedig Litvániához tartozik. Olyan vándordűnék is vannak itt, mint amilyenek közt Dániában jártunk, nagyrészt erdős, homokos terület, egy-egy kisebb településsel, amik főként turizmusból élnek.


Komppal lehet eljutni a félszigetre a litván oldalról. Két kikötő létezik, az egyikből csak gyalogosan, vagy biciklivel lehet átkelni, a másik pedig autósforgalomnak is nyitott. Egy autós retúr jegy (ami sehova nincs feltűntetve, csak a komptársaság honlapján írják, miután rákeresel, hogy visszafelé miért nincs kapu) kb. 4,000 Ft-ba kerül, később pedig egy másik fizetőkapuval is találkoztunk: ha autóval szeretnél behajtani a szigetre, akkor 5 eurót kell kipengetni.


Természetesen itt is esett az eső, de csak akkor kezdett rá, amikor úgy kettő vagy három percre jártunk attól a helytől, ahol ki akartunk szállni az autóból, egyébként végig sütött a Nap mind a 250 km-en.


Először a szürke dűnéket néztük meg, ahonnan pazar kilátás nyílik az öbölre és a Balti-tengerre is. Egy darabig szépen kiépített út vezet a dűnék tetejére, majd marad a homokban gázolás, ami valószínűleg esős időben kicsit könnyebb feladat.


Egy kiló homokot sikerült a cipőmben kimenekíteni, cserébe elhagytam valahol vagy a toitoi-ban, vagy fent egy padon a lens penem, ha itt jártok és megtaláljátok, használjátok nyugodtan, vettem újat. (Azért két napig konstans szarul éreztem magam miatta, mert ajándékba kaptam.)


Miután megmásztuk a dűnéket, készítettünk pár felvételt, motionlapse-t is, az idő is kezdett kicsit kitisztulni, örültünk neki nagyon (valószínű letettem valahol a padra a lens pent, vagy kiesett a zsebemből, nem tudom).



Átkocsikáztunk Nidáig, ahonnan nagyjából három kilométer az orosz határ, a lenti képen látszik is Oroszország már.


A képen látható szobrot pedig egy fényképről készítették.


Nem messze volt itt egy világítótorony is, de annyira szakadt az eső, és itt realizálódott bennem, hogy nincs meg a lens pen, hogy gyorsan elindultunk visszafelé, hátha az előző megállónál valami elérhető helyen megtaláljuk. (Spoiler alert: nem lett meg.)


Még kimentünk a Balti-tenger partjára, nem sokat tartózkodtunk itt, de a hajam hajmosás után nem szokott annyira vizes lenni, mint amilyenné itt vált röpke pár perc alatt. Teljesen kifagytunk mindketten, ezért alig vártuk, hogy elfoglaljuk a szállásunkat, amit igen, kitaláltátok, nagyon olcsón (18,000 Ft/éjszaka reggelivel) sikerült megcsípni.


Klaipėda központjában egy négy csillagos hotel 15. emeletén tengerre néző kilátással rendelkező szobát kaptunk, a reggeli pedig szuper bőséges volt. Már jóval sötétedés után érkeztünk meg, úgyhogy az esti fényekben tudtunk gyönyörködni.


Vacsorázni két sarokkal arébb mentünk, de a hely konyhája már bezárt, aztán egy másik étteremmel próbálkoztunk, ahol nem volt hely, végül a mi épületünk 20. emeletén találtunk szabad asztalt (és működő konyhát). Aminek örültem volna az az, ha ezt a helyet próbáljuk meg először, mert akkor nem kellett volna a szarráázott ruhákban, cipőkben kimenni a hideg utcára, de legalább visszafele nem kellett sokat menni.


Másnap reggel még gyönyörködtünk a kilátásban, jártunk egy kört Klaipėdában, hogy megkeressük a szerencsehozó egér szobrot. Ha az egér fülébe súgod a kívánságod és megsimogatod a buksiját, akkor valóra válik, amit kívántál.


Egy sarokra az egérkétől van egy emberfejű macska szobor is, ami annyira creepy, hogy nagyon, de valahol cuki is. Hogy melyik érzés van inkább bennem, azt nem tudom eldönteni.


Persze vannak igazi macskák is az utcákon rengetegen, Rigában is nagyon sokkal találkoztunk, Klaipėdában pedig több helyen még ételt és vizet is tettek ki nekik kis vajadobozokban és félbevágott tejes kartonokban.


Ez a város is hasonlít egy magyar városkára, bár a kikötői jellege miatt azért másabb kicsit. Litvániában, de a másik országokban is rengeteg borostánybolt, -múzeum van, a város főterére is települtek ki árusok, akik különböző ékszereket, kis tárgyakat árulnak a sárga "kőből" (tudom, hogy igazából gyanta).



Nagyon nehéz volt ettől a kilátástól búcsút venni, de el kellett indulnunk, mert az estét már Rigában, Lettországban töltöttük, de előtte még terveztünk egy-két megállót.



Klaipėdából Palangába utaztunk (előtte vettünk egy lens pent a helyi plázák egyikében). A 30 km-es táv jó sokáig tartott, mert nagyon sok az útépítés erre. Illetve Klaipėdában találkoztunk olyan körforgalmakkal, amik nagyjából 60-70 méter átmérőjűek és három sávosak, amikben mindenki jó gyorsan repeszt. Először azt hittem, hogy sose fogunk bejutni, majd kijutni belőle, de baromi jól működik ez a rendszer.


Palangába még jó időben érkeztünk meg, kisétáltunk a mólóra, integettünk a szülőknek a webkamerába, aztán itt is elkezdett esni az eső, úgyhogy búcsút vettünk a Balti-tenger litván szakaszától és elindultunk a következő állomásra, amihez 160 km-t kellett autóznunk.



Palanga tipikus üdülőváros, színes kis faházakkal, meg modernebb apartman épületekkel. Jó időben gondolom megtelik a strandja is, de itt a leglengébb öltözetű ember az a kedves kis kopasz bajszos német középkorú férfi volt, aki egy pózolós nyaralós fotó kedvéért pólóra vetkőzve fagyott szét a mólón az 5 °C-ban.


Az úton már szakadt rendesen az eső és ahogy már említettem, milyen szuper állapotban vannak egyes utak a balti országokban, sikeresen rámentünk valahol valamire (kőre, aszfaltdarabra?), aminek köszönhetően a Toyota aljából leválhatott egy panel, mert 70 km/h feletti sebességnél össze-vissza verte a szél, úgyhogy két dolog miatt kezdtem el aggódni:
1: mikor fogja letépni a szél, vagy megyünk bele még egy pocsolyába (értsd: kikerülhetetlen tó több négyzetméter területen az úton), aminek nem látszik az alja és leszakad az egész, mi meg majd megállunk valahol az isten háta mögött, ahol térerő se nagyon van, nem hogy emberek
2: ki fog belénk jönni hátulról mert 90 km/h helyett nem 100-zal, hanem csak 70-nel megyünk
Tony viccesen meg is jegyezte, hogy a sok para fórumhozzászólásból, amit a balti országok vezetéséről olvasott, a legjobban az maradt meg benne, hogy "nyugi, addig semmi baj nem lesz, amíg nem úgy vezetsz, mint egy papi, aki 70-nel megy a főúton".


Szerencsére pont Rigába tartottunk, így felhívtuk az AVIS-t, akik mondták, hogy majd vigyük vissza a kocsit a repülőtérre és kapunk helyette egy másikat, mert full extrás biztosításunk volt, amiben nem kell megtérítenünk semmilyen kárt a kocsiban (a nagyjából két hónapos Toyotán egyébként már hat másik helyen volt sérülés, amikor átvettük, szóval...).
Itt szeretném elmondani: inkább fizessetek ki többet egy autóbérlésre extra biztosítással, főleg ha ide jöttök, mert később lehet, hogy jól jön. És mindig, azaz mindig kössetek utasbiztosítást! Napi párszáz forintot érjen meg nektek annyi, hogy nem a családot hagyjátok pácban, ha történik veletek valami külföldön.


Még megálltunk egy helyen, egy másik Keresztek hegyénél, ami a negyedik legnagyobb litván város, Šiauliai északi határán fekszik.


Egyszerre bizarr és elképesztő a hely. Egy nagyjából tíz méter magas dombról van szó, ahova az évek során több tízezer keresztet hordtak ide zarándokok (bár ha a pici, eldobált "illegális" kereszteket is számoljuk, akkor szerintem milliós nagyságú az ereklyék száma). Ma már be kell jelenteni és engedélyt kell kérni egy kereszt állításához.




A hely története nem teljesen tisztázott, sok-sok évtizeddel ezelőtt a felkelésekben elvesztett embereknek állítottak itt kereszteket, majd később a szovjet megszállás idején mintegy néma tiltakozásként, ellenállásként újra nagy jelentőséget kapott a domb és ismét sok keresztet állítottak itt.





Ezzel a hellyel búcsút is vettünk Litvániától és visszatértünk Lettországba.


Éjjel még visszamentünk a repülőtérre - szigorúan 70 km/h óra sebességgel, de mivel a letteknél a hármas közlekedés a két sávon nagyon megy, így nyugodtan előzgettek minket kamionok, kisautók. A kisebb utak minősége itt sem volt jobb, össze-vissza foltozgatták őket az évek alatt, viszont a nagyobb autóutak jó állapotúak. Kb. minden kereszteződés elé kihelyeztek egy kresztáblát: egy piros háromszög pöttyel a közepén, ami azt jelenti, hogy a kereszteződés nagyon veszélyes, baleseti gócpont. A forgalomtól elzárt területeken a szimpla felfestés nem volt elég, jól lehatárolták őket karókkal, hogy véletlenül se menjenek össze-vissza az autósok.

Lettország ezen kívül tele van pakolva traffipaxokkal, amiket főként településekre, és veszélyes kereszteződések elé raktak ki és mindkét irányból mérnek. Valószínű ezekkel az intézkedésekkel próbálják meg visszaszorítani a szabálytalankodást és a balesetek számát.


Másnap egy egész napunk volt Rigában, úgyhogy az éjjeli érkezés után (Riga belvárosa pár szóban közlekedés szempontjából: felfestés nélküli macskaköves utcák, trolikkal, buszokkal, egyirányú utcák, nem mindenhol egyértelmű táblák) kicsit lazább napunk volt, végre.


A szállásunk sétatávolsára volt az óvárostól, ezért nem kellett tömegközlekedésre sem költeni, pár perc alatt már a gyönyörű mézeskalácsházak között sétálgattunk.


Szerencsére majdnem végig sütött a Nap, kellemes sétálós idő volt, nagyon élveztük a laza andalgást a színes házikók között.


Az épületeket itt mindenhol szépen rendbetették, nem tapasztaltunk olyanokat, mint Vilnius óvárosában. Ez a kis terület egy ékszerdoboz, annyira szép minden utcája, hogy legszívesebben mindet lefotóztam volna.


A város szép tiszta, szemetet sehol sem láttunk. Megnéztük a kötelező épületeket (a Három Fivér, a macskás ház, a Feketefejűek háza, a dóm, stb.) és miután lesétáltuk a lábunkat, visszamentünk a szállásra lepakolni.




Persze pont útbaesett a Szabadság szobor, ahol jól kiakadtam, hogy a kínai nő előttem miért úgy fotózza az emlékmű előtt álló barátnőjét, hogy 45 fokban elforgatva fogja a telefont, de miéééééééééért???????? Úgyhogy csináltunk ilyen képet mi is, nem is tudom, lehet ezentúl én is mindent így fogok lefényképezni.


Délután még elmentünk egy hajós túrára Rigában, ahol a belső csatornán és a Daugava folyón hajózva tudtuk megnézni a város ikonikus épületeit. Nagyon jó időpontot választottunk, mert a Nap már nagyon lent volt, így mindent nagyon szépen világított meg.




Rigában is több helyre fel lehet menni, ahonnan belátni a várost, pl. az Akadémia tetejére, vagy a templomtoronyba, de innen pont nem lehet rálátni ezekre az épületekre, így nagyjából naplemente előtt a Radisson Blu 26. emeletén lévő Skyline Bar-ba lifteztünk fel egy-egy koktéllal megünnepelni a névnapomat.


Pont volt egy szabad asztal az ablaknál. :) A koktélokat mind versek és festmények inspirálták, az itallap elejére pedig készítettek egy "koktélhatározót" is, melyben minden koktél mennyisége és erőssége is szerepel, így ez alapján baromi könnyen tudtunk választani. Tony koktélja Riga Balzam alapú volt, ez a helyi ital kb. a lettek unicumja lehet.


A koktélozás után egy Riits nevű helyre szerettünk volna beülni vacsorázni, ami nagyon közel volt a szállodánkhoz és nagyon jó értékeléseket olvastunk róla mind a foursquare-en, mind a tripadvisoron. Amikor odaértünk, közölték, hogy nincsen szabad asztaluk, ha nincs foglalásunk. De mielőtt még elszomorodtunk volna, pont lemondta valaki a foglalását, úgyhogy sikerült bejutnunk a helyre. :) Életem rosé kacsamellét ettem itt, tökéletesen volt elkészítve, a felszolgálók stílusa és a hely magávalragadó. Külön tetszett, hogy az étterem Lettország különböző pontjairól szerzi be kistermelőktől az alapanyagokat és szezonálisan változnak az ételek, amiket felszolgálnak.


Tony akkora hamburgert evett, ami nagyobb volt, mint a feje, 300 g hússal, a buci tetejét nem is bírta megenni, úgyhogy most egy ideig szerintem elég volt neki belőle. :)

Másnap nagy út állt előttünk, inkább le is pihentünk, amint visszaértünk a szállodába. Pár képet még muszáj ideraknom Rigáról, de ezt a várost élőben is érdemes megnézni.




Búcsút vettünk Lettországtól is egy rövid időre, az észtek felé vettük az irányt, méghozzá először Tartu városába autóztunk el, ami egy laza 250 km-es utat jelentett. Sajnos errefelé is kisebb úton kellett mennünk, így nem lehetett gyorsan haladni, de addig legalább tudtunk a tavasz színeiben gyönyörködni. Sok-sok útépítéssel találkoztunk errefelé is.


Azt, hogy az észteken látszódna a finn nyugalom a vezetésben észrevettük-e? Hahahahaha nem. Ezek is mennek, mint az őrültek, traffipaxokkal nem is nagyon találkoztunk a népesebb városokon kívül, viszont mivel kevesebben vannak, a forgalom is kisebb.


Másnap néztük meg a várost, ahol épp óriási futóverseny rendeztek, így csak oldalról tudtam lefotózni a múzeumot, ami jobbra a rózsaszín ház és rohadtul ferde. Telis tele volt a város emberekkel, annak ellenére is, hogy a hőmérséklet épp elérte az 1 °C-ot. A szállásunk nagyon szuper volt bőséges reggelivel, nagyon meglepő módon ezért sem fizettünk túl sokat, pedig a futóverseny miatt a négy csillagos hotelben már alap, gazdaságos olcsó szobát nem is lehetett foglalni, csak felsőbb kategóriást.


Tartuban létezik egy olyan ház, ami fejjel lefelé van és így kell tartani, hogy ne boruljon fel. Na jó, nem ám, az utóbbi dolog nem igaz, viszont tényleg minden felfordítva van a házban, és még döntve is van az egész, néha kicsit megszédültünk benne.



Szerencsére a fiú focicsapat megérkezése előtt szinte csak a miénk volt a ház, úgyhogy tudtunk pár jó fotót lőni benne.










Valószínű horrorfilmet is jót lehetne forgatni itt, legalábbis a lenti fotóról eszembe jutott pár borzalmas jelenet például az Örökségből.


Nagyon jó kis program volt, még maradtam volna, biztos lett volna még pár ötletünk. De még előttünk állt a napra egy nagyjából 200 km-es út Tallinnba egy megállóval.



Tallinn felé legalább három szivárványt is láttunk, összesen pedig legalább hatszor, azaz minden másnap találkoztunk eggyel.



A Laheema Nemzeti Parknál álltunk meg, a Viru raba-nál, azaz a Viru mocsárnál, ami Észtország legjobban bejárható mocsaras területe és még egy kis torony is van, ahonnan be lehet látni a környéket.



Itt már azért elég hűvös volt, a leheletünk mindenhol meglátszott, úgyhogy jól fel kellett öltözni. Persze meleg ruhát én nem nagyon hoztam, mert a minimum hőmérséklet, amire az előrejelzések megtekintése után számítottam, az 11 °C volt, ezért nem készültem télikabáttal, szóval lehet többet tudtam volna meg Meteorológus Mihálytól, aki szerint errefelé öntöznek és 4 °C van, mint az igazi időjárásjelentésből.



A toronyig az út akadálymentes, sőt a torony első emeletére is fel lehet menni babakocsival vagy akár kerekesszékkel.



A területen tanösvény fut, egy csomó érdekességet megtudtunk a mocsárról és élővilágáról. A területen szigorúan tilos a dohányzás, hogy az itt élő bogarakat ne zavarjuk meg a füsttel, de még piknikezni sem szabad.



Az itt található fenyők nagyrésze a túlzottan vizes föld miatt nagyon keveset növekszik, úgyhogy próbáltuk betippelni, a pár méteres fenyők milyen idősek lehetnek.



A toronyig tart a széles út, utána már keskeny pallókon lehet tovább menni, és mivel kérik, hogy ne lépjünk le róluk a természet érintetlenségének megőrzése miatt, így ha jönnek szembe, akkor az egy kicsit körülményes és sokat kell egyensúlyozni.



Nagyon szép volt így ősszel a terület, ezért amíg tudtunk, mentünk tovább, viszont egy ponton sajnos annyira ellepte a pallókat a víz, hogy a cipőmbe a Kur-földnyelven szerzett egy kiló homok helyére most egy liter vizet mertem bele, ami tök kellemes volt így a fagyközeli állapotokban. Ja, persze csomó helyen volt hó is a raba-ban.



Kommentár nélkül ideteszek pár képet arról a nyugalomról és csodáról, amit itt megéltünk.










A liter fagyos vízzel a cipőmben már nagyon vártam, hogy elérjünk Tallinnba, szerencsére közelebb volt, mint emlékeztem, mindössze 40 percnyi útra jártunk a várostól. Olyan szállodában szálltunk meg, ami ugyan kicsit messzebb épült az óvárostól (15 perc sétára, szóval annyira nem volt vészes), viszont volt egy saját szaunája a szobának, ezért "mélyebben" (haha) a zsebünkbe kellett nyúlni, a kastélynál 10,000 Ft-tal volt drágább itt egy éjszaka.




Jót tett nagyon, miután kifagytunk a természetben, úgyhogy abszolút megérte ezt a szobát választani. Másnap egész nap Tallinnban voltunk, így ezt a napot is tudtuk egy picit lazábbra venni, nem kellett rohannunk sehova sem.



Az észteknél az árak már magasabbak voltak a két másik balti országéhoz képest, nagyjából incifincit olcsóbb csak, mint Magyarország. A főváros is teljesen más volt, míg Vilniust egy magyar városkához tudtam hasonlítani, Rigát egy mesevároshoz, addig Tallinn olyan volt, mintha egy német városban vagy Prágában sétálgattam volna.



Bármennyire is egy kalap alá vesszük őket, nagyon különbözőek, pl. nyelvben is. Mivel az észtek nyelvrokonaink, ezért nagyon-nagyon kíváncsi voltam a beszédükre, mert emlékszem, hogy általános iskolában amikor a finnugor nyelvekről tanultunk, akkor hoztak egy magyar és finn példát, hogy milyen hasonló ez a két szó, szerintem meg olyan messze volt a kettő egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől és ugyanezt tapasztaltam Finnországban is. 



Pont ezért hallgattunk az úton is észt rádiót, mert nagyon érdekelt. Arra számítottam, hogy majd azt fogom érezni, hogy nem értek semmit, de mégis olyan, mintha magyarul beszélnének mellettem. Hangzásilag tényleg voltak hasonlóságok, néhány szóba bele is magyaráztunk egy-két magyar kifejezést vagy hangzást, pl. pood - bolt (bót), aztán lehet, hogy ennek se füle se farka és most a nyelvészek fogják tőlem a fejüket. :) 



A rádióban egyébként kihallottunk olyanokat is, mint "szette-vette", szóval vannak azért hasonlóságok, de azért nem annyira, mint amennyire számítottam rá. 



Tallinn óvárosa és belvárosa is nagyon tiszta volt, a hideg ellenére viszonylag sok turistával találkoztunk. Kinéztünk egy éttermet, ahol természetesen pont aznap romlott el a mosogatógép, így foglalás nélkül nem tudtak fogadni minket, viszont három házzal arrébb egy hasonló étteremben tudtunk megebédelni.




Kipróbáltuk, milyen az észt halleves és ettünk kecskesajttortát is, ami finom volt, annak ellenére, hogy az ízét a szappanéhoz tudnám hasonlítani. :) A halleves itt egy áttetsző leves, talán rántás van benne, jól tele van szórva kaporral, de ebbe is főztek fehér húsú halat és lazacot is. Mellé rozskenyeret kaptunk, aminek a tésztájába diót is kevertek, a kérgét pedig megpirították, olyan volt, akár egy desszert.



Megtaláltuk a magyar nagykövetséget is (mondjuk nem volt nehéz, mert elég frekventált helyen van), és itt volt az egyetlen hely, ahol akármi magyarral találkoztunk. Az út alatt sehol sem hallottunk egy magyar szót sem (vagy azt hittük, hogy észtek - haha).



Este ismét szanuáztunk egyet, aztán gyorsan kitaláltuk, hogy másnap mielőtt visszamennénk Rigába, mit nézzünk meg. Úrrá lett rajtam ugyanis a pánikhangulat, mert nem akartam úgy hazamenni innen, hogy a 11 nap alatt nem jártam világítótoronynál.



Még a szálloda aljában lévő étterembe lementünk vacsorázni, Tony halat evett salátával, én pedig malacot fodros kellel és céklával. Nagyon féltem attól az út elején, hogy miket fogunk enni, jók lesznek-e, finomak lesznek-e az ételek. Pozitívan csalódtam mindhárom országban, mert amíg mi még csak most kezdtünk kilábalni a csárda-kultúrából a Magyarország alakú rántott hús és sült krumpli világából, addig itt ilyennel nem nagyon találkoztunk, pedig sok helyen megfordultunk.



Az éttermek étlapjai maximum 4 oldalasak, van pár előétel, leves, maximum 5-6 főétel, amiben van hal és kacsa, és egy-két desszert. A köreteket nem mindenhol tűntetik fel az étlapon, így sokszor lutri, hogy mit kapsz. Mennyiségileg kevés, viszont jól vannak megválasztva, passzolnak az étel fő elemeihez. Valószínű jobban be vannak állva az előétel-főétel-desszert jellegű étkezésekre. Mindenhol nagyon finomakat ettünk és tök inspiráló volt nekem.



Utolsó előtti napunkon még délelőtt elmentünk a helyi "skanzenba", az észt népi múzeumba, ahol láttunk sok szép népi épületet (vagy épp észtországi orosz épületet), szélmalmot, megtudtuk, hogy milyen volt az iskola anno (egy épületben volt a tanterem és egy jó nagy lakás a tanárnak) meg találkoztunk cicákkal és kecskékkel.









Aztán elmentünk egy világítótoronyhoz is, VÉGRE, ami zárva volt sajnos, így csak kívülről tudtuk megcsodálni.


Rigába nagyjából 370 kilométernyi út vezetett innen, így ez volt a leghosszabb szakasz az egész út során. A naplemente pont egy olyan tengerpartnál ért minket, ahol volt strand is és meg tudtunk állni. Egyébként a legtöbb szakaszon nem lehet lemenni a partra, mert nádas terület, megközelíthetetlen vagy pedig magánterület.




A négy és fél órás út el is röpülhetett volna, de Riga előtt egy tankszállító kb. szétszakadt aljú Toyota sebességgel (értsd: 70) szelte az utakat, úgyhogy éjszaka érkeztünk meg a szállásra, ami a reptér melletti egyetlen hotel volt és kb. a Szovjetunióba csöppentünk bele benne. Másnap már dél után kicsivel indult haza a gépünk, ami egy kisebb Airbus volt, így csak 3-2 szék volt egy sorban, gyorsan le is csaptunk egy kettesre. Külön tetszett, hogy végig lehetett térképen követni, merre jár a gépünk.


Összességében egy nagyon-nagyon szuper túra volt 2000 km-nyi autózással, egy nap kivételével mindennap megvolt a 10,000 lépés (8-10 km séta), szép tájakat láttunk, szép és különleges városokban jártunk. A vezetési stílus borzalmas, de meg lehet szokni. Az utak állapota sok helyen igen rossz, de dolgoznak rajta folyamatosan, hogy jobb legyen, a földutakat sikerült elkerülnünk szerencsére. A benzinkutak nagyrésze önkiszolgáló fizetőautomatás.

Angoltudással kicsit nehézkesen boldogultunk itt-ott, volt olyan, aki inkább németül beszélt egy keveset, de valószínűleg az orosszal lett volna nyert ügyünk. Ennek ellenére a három országban így is az emberek kb. 20%-a beszél angolul, amíg itthon ez az arány kicsivel több, mint 10%.

Az ételek mindenhol nagyon finomak voltak, rozskenyeret mindenhol ettünk, ez volt az általános, a kaprot ők is nagyon szeretek, még a tükörtojásra és a baconre is tesznek belőle.

Az idősebb generáció inkább kissé mogorva és "katonás", a fiatalok viszont mind mosolygósak és kedvesek. Az emberek jól öltözöttek.

Vidéki falvakban sok elhagyatott házat láttunk, a litvánoknál és a letteknél a panelházak szinte egyáltalán nincsenek felújítva és sokkal rosszabbul néznek ki, mint itthon egy lepukkantabb példány. Az észteknél ezzel szemben van rengeteg felújított is, de ugyanúgy vannak lelakottabbak is. Rengeteg a színes faház, mindhárom országban van belőlük bőven, viszont vannak szürke téglából épült házak is, amik nagyon-nagyon ridegek, ezekre nem is került semmilyen más felületképzés.

A turisták által látogatott területeken mindenhol tisztaság van, külső kerületekben annyira nem jártunk, így arról nem nagyon tudok nyilatkozni, hogy ott mi a helyzet. A pet palackokért a boltokban itt is pluszt számolnak fel. A wc-be pedig nem mindenhol szabad beledobni a wcpapírt.

Rengeteg a zöld a városokban, sokszor azt hiszed, hogy már rég elhagytad a települést, akkora erdőn vagy nagy füves, bokros placcon mész keresztül. Sok a nyilvános mosdó, amik nagyrésze öntisztító.

És rengeteg macska sétálgat a városok utcáin. Nagyon sok a pláza, megkockáztatom, hogy Rigában több üzletközpont van, mint Budapesten, annak ellenére, hogy egész Lettországban csak kétszerannyian laknak, mint fővárosunkban.

Én nagyon örülök neki, hogy eljutottunk ide! :)

You Might Also Like

1 comments